2015. március 7., szombat

01. fejezet

Húha, hát köszönöm a három feliratkozót. Egy hét elteltével ismét itt lennék egy résszel, pontosabban az első fejezettel, remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket.
Csók:
Diana D.
 A bejárat felé siettem, hogy minél kevesebb eső érje a hajamat és a bőrömet, így is rengeteg időmbe tellett, mire elértem, hogy normálisan nézzen ki a fejem. Hiába voltam a kapucnimba burkolózva, a kocsim – ami ezúttal a kávézó előtt parkolt – pont annyira volt messze a fedett helyiségtől, hogy a vékony textília átázzon. Magamban elhordtam mindennek az angoloknak jutott időjárást.
Ahogy átléptem a küszöböt, szabaddá tettem nedvessé vált hajamat. A pult felé igyekeztem, hogy egy kellemes, meleg italt fogyaszthassak a manó társaságában, ha már a csodálatos reggeli klíma elcseszte a kedvemet, habár ennek köszönhetően lényegesen kevesebben voltak a kávézóban. Tulajdonképpen a manót sem akartam annyira, mint visszakapni Ninát. Igen, az ausztrál szupermodellemet akartam a hálómban, egy szexi fehérneműben, vagy anélkül. Gondolatban dorgáltam magam. Csak a saját súlycsoportoddal, Ed. Te sem akarod, hogy kihasználjanak, ugye? Vissza a manóhoz.
Ám ezúttal nem ő állt ott, hanem Adrian Fitz. Hirtelen vigyorodtam el, már vagy ezer éve nem találkoztunk. Amint ő is vette a fáradságot, hogy felemelje a fejét fáradtan elmosolyodott.
Tulajdonképpen alig változott. Fekete haja most is rövidre volt nyírva, a felső ajkát eltorzító seb még mindig a helyén volt.
- Ed, istenem, nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára.
Bólintottam.
- Régen. Tudod, elfoglalt ember vagyok. Koncertek, dedikálás, interjúk, csajok… - az utolsó szót elnyújtottam, és egyenesen a szemébe néztem.
Tudtam, hogy ő elkötelezte magát egy mellett, és két és fél éve azt mondta nekem, hogy senki mást nem akar, mégse hittem, hogy örökéletű lesz. Persze nem kívántam nekik semmi rosszat, csupán fiatalnak tartom még a holtodiglanhoz.
Tulajdonképpen Lottie a legjobb dolog, ami a testvére halála után történhetett vele. A lány mindig ott volt vele, ha esett, ha fújt, és tényleg úgy viselkedtek, mint akiket egymásnak teremtettek. Olyan hányingerkeltően édesek voltak. Vagy undorítóak, ez nézőpont kérdése, bár nem hiszem, hogy olyan nagy különbség lenne a kettő között.
- Ja, persze, Don Juan – legyintett.
Aú, ez fájt.
Ajkaimat összepréselve próbáltam nem hangot adni sértődöttségemnek, amit az előbbi kijelentése váltott ki. Miért olyan nehéz elhinni, hogy egy nőnemű ember keresheti, sőt, élvezheti a társaságomat?
- Ha érdekel, éppen egy tudósok által generált szépséggel vagyok – pontosabban voltam.
- Aha.
- Mindegy. Te, a lány, aki tegnap este dolgozott, ő ki?
Mosolyogva megrázta a fejét.
- Azt hittem, van nőd. Egy genetikai csoda, vagy mi.
Ujjaimmal ritmusosan doboltam a pulton, amíg ő kinevetgélte magát saját, poénnak szánt mondatán. Igazából én egy cseppet sem tartottam viccesnek. Egy leginkább grimaszra hasonlító mosolyt intézem felé. Szerencsére elég hamar vette a lapot, és abbahagyta szegényes humorának tetszésnyilvánítását.
- Pattie, azt hiszem így hívják. Nem itt dolgozik, csak néhány napig helyettesíti a „barcinőjét” – forgatta a szemeit, és a pultra hajolt. A kezében tartott filctollal játszott, miközben nekem magyarázott. – Kedves lány, de nagyon csendes. Ha akarod, kiderítek róla pár dolgot.
Az íróeszköz végét a szájába vette, és felvonta a szemöldökét. Felnevettem.
- Kösz, Sherlock, megoldom egyedül is – mondtam, de megálltam egy pillanatra. – Ha jobban bele gondolok, nem lenne rossz tudni, hogy mikor dolgozik.
Mindentudóan nézett körbe, mintha azt akarná tudni, hogy figyel-e minket valaki. Pechére a kávézó majdnem összes szempárja felénk – pontosabban felém, de ez kicsit egósnak hat – tekintgetett. Nem zavartatva magát áthajolt a pult felett, és intett, hogy én is húzódjam közelebb. Nevetséges volt.
- Most jön be az ajtón.
Hátrakaptam a fejem, és valóban ott volt. A lófarka teljesen elázva tapadt a nyakára, csak úgy, mint a pulcsija a felsőtestére. Igen, mellesleg tényleg eléggé rendben volt. Egy pillanatig átfutott bennem, hogy talán szégyellnem kéne magam a nyílt méregetés miatt, de rájöttem, hogy pasiból vagyok, úgyhogy ez gyakorlatilag társadalmilag elfogadott. Szóval tovább elemeztem a látványt. A lábára most egy világos, eső-áztatta farmer került, kicsit le volt csúszva, de nem annyira, hogy csúnya legyen. Az arcát szeplők tarkították, és ajkai aránytalanul vastagok voltak, de szép volt. Bár nem az a fajta, akikhez én vonzódom, de csinos.
Mosolyogva nézett Adrianre, akinek addigra már egy piros, bőrkötéses kiskönyv volt a kezében. Az, amibe a lány előző nap irkált. Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy megnézzem, mit is rejteget benne.
Könnyed léptekkel suhant át az asztalok között, és kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a barátomtól az említett tárgyat.
- Ó, nagyon szépen köszönöm, Fitz. Jövök neked egyel.
Elvigyorodott.
- Majd behajtom.
Hevesen bólogatott, majd rám pillantott.
Halkan motyogott egy „sziasztok”-ot, és már csak az ajtó csapódását hallottuk. Érdekes. Míg Adrian a nyalókájának a papírjával szórakozott, nekem más sem járt a fejemben, csak hogy mi lehet abban a könyvben. Gyerekes kíváncsiság, azt hiszem. Hirtelen lendültem előre, és halkabbra véve a hangerőmet kezdtem faggatni Adriant.
- Mi van abban a könyvben?
A szájába dugta a piros gömböt, majd visszahúzta, mielőtt válaszolt volna.
- Újratervezte az atombombát. Komolyan mondom, zseniális, amit az a nő művel. Nagy hasznát vesszük majd a harmadik világháborúban.
A szarkasztikus megjegyzésére csak a szememet forgattam. Persze, ő Adrian, nyilván nem vesz semmit komolyan, soha nem is vett, de azért reménykedtem benne, hogy egy kicsit együtt érzőbb lesz, és segít.
Sóhajtottam
- Ne már, komolyan azt hiszed, hogy belenéztem a könyvébe?
Megráztam a fejem. Dehogyis.
- Mindegy, valamit kitalálok – legyintettem. – Légy jó!
Megfordultam, és kisétáltam
- Ugyan, kérlek – hallottam a hátam mögül.

Mindig is szerettem eső után sétálni, mert ilyenkor mindig frissebb a levegő. Persze, itt északon nincs hiányunk csapadékban, így mindig ki kell használni a két zivatar közötti rövid időt.
Mint egy rossz kisgyerek, direkt beletapostam az összes pocsolyába. Éreztem, ahogy a sportcipőm átnedvesedett, és a lábam lehűlt, de túlságosan nem érdekelt. Meneteltem előre újabb tócsákat keresve.
Hiányzott Nina, hiányzott a mindennapos szex, és hiányzott anyukám palacsintája. Nem voltam olyan helyzetben, hogy bármelyiket is megkaphattam volna. Ezeken felül tudni akartam, hogy mi volt abban a könyvben, és arra gondoltam, bárcsak jobban vonzódnék az átlagos kinézetű lányokhoz.
Dühömben beleugrottam egy pocsolyába, úgy rendesen, lendülettel, és éreztem, hogy ezúttal a farmerem szárai is átáznak.
- Ajjaj, mit ártott neked szerencsétlen kis vízfolt?
Fejemet felkapva meglepetten konstatáltam, hogy a vörös hajú lány beszélt hozzám. Kedvesen elmosolyodott, majd mellém sétált.

2015. március 1., vasárnap

00. fejezet

A helyzet annyira ismerős volt, hogy ha nem lettem volna mélységesen csalódott és átvert, hangosan felnevettem volna. Ehelyett csak epekedő tekintettel néztem az emberi faj női nemének tökéletes példáját, ahogy lazán hátrasöpri derékig érő, fekete haját.
Gyönyörű teste volt. Darázsderék, arányos mellek, szép, kerek fenék, hosszú lábak… Jó, nem volt egy zseni, sőt, valójában egész butuska volt, de olyan aranyos, ahogy próbálkozik. Töprengést véltem felfedezni az arcán, azon gondolkodott, hogy hogyan mondja meg, köztünk nem lehet semmi. Talán mert másik bolygóról származunk.
Láttam rajta, hogy indulásra készen állt, jobb kezében a táskája, bal karján a szőrmés mellénye feküdt, és olyan közel állt az ajtóhoz, hogy… nos, nagyon közel.
Kedvesen rám mosolygott, és bele kezdett a világ legszívfájdítóbb mondatába.
- Ed, nem vagyunk egymáshoz valók.
Kelletlenül bólintottam, bár teljesen más véleményen voltam.
Tudtam, hogy érti. Ő arra gondol, hogy ő a világszép királykisasszony, én meg nem vagyok a szőkeherceg. A felismerés bár pofonként ért, jól tudtam, hogy számíthattam volna erre. De miért pont a New York-i út előtt? Kit viszek el? Biztosan elvárja, hogy őt vigyem.
Mindig is tisztában voltam vele, hogy a legfőbb vonzóerőm a hírnevem. Akaratlanul is a kesztyűtartómban lapuló demólemezre gondoltam, amit tőle kaptam, és összeraktam a kirakóst. Visszafogtam magam, mielőtt hangosan, hisztérikusan felnevettem volna. Kétségbeesettségem egy másodperc töredéke alatt változott át éktelen haraggá. De azért kíváncsian vártam a folytatást.
- Ed, kérlek, maradjunk barátok – mosolygott rám hamiskásan.
Persze, csibém. Hogy a picsába ne?!
Kötelességtudóan bólintottam, majd felálltam a babzsák fotelemből. A fenekem minden egyes lépésnél bizsergett, ahogy odavonszoltam magam a kisasztalomhoz, ami csak az igazán nagymenő embereknek van: afféle sminkes asztal, de a tükör úgy van körbevilágítva, mint a nagy, hollywoodi filmekben. Most egy kicsit bántotta a szememet az erős fény, de oda kellett mennem, mert ott volt az ásványvizem.
Türelmetlenül intettem neki, hogy hagyja el az öltözőmet, és már én is seggfejnek éreztem magam. Nem mozdult, tágra nyílt szemmel figyelte, amint tettem-vettem. Tökéletes alsó ajkát rágcsálta, és bár alig pár hete ismerem, tudom, hogy ez azt jelenti, hogy ki akar bökni valamit, csak még nem tudja, hogyan. Vártam.
- Tudod, ha akarod, azért New Yorkba még elkísérlek.
Ezúttal nem fogtam vissza magam: hangosan felnevettem. Szegényke nem tudta, ezt mire vélje, így megérkezése óta először megszólaltam:
- Nem kell, Nina. Ne tegyük ezt a kelleténél furábbá. Majd viszek valaki mást.
- De… - kezdte, de elhallgattattam.
- Ugyan, Nina. Hagyjuk ezt. Majd még látjuk egymást, de ha nem haragszol, most szeretnék átöltözni. Tocsogom az izzadságban.
Tulajdonképpen örülök, hogy csak koncert után „dobott” – így a rajongótáboromat is megkímélte egy felpaprikázott, ideges, és legkevésbé sem szerelmes hangulatban lévő Ed Sheerantól. Senki sem akar úgy látni, higgyétek el nekem, és én sem akartam úgy mutatkozni, főleg nem itt, ahol felnőttem.
Csak könnyed lépteit hallottam, a tűsarkúja kopogását, és hogy becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudtam másra gondolni, hogy ez az egész annyira el van cseszve!
Az izzadságtól foltos fekete pólómat egy tiszta, fehérre cseréltem, és gyorsan rávettem egy melegítő felsőt: este már elég hideg volt odakinn ahhoz, hogy fázzak nélküle. Felkaptam a slusszkulcsomat, és egy kulturált „mingyájövök” után kiléptem az ajtón.
Jól ismertem ezeket az utcákat, a szorosan egymás mellett álló házakat, az ablakon kikukucskáló, pletykás öregasszonyokat, a járda szélén játszó gyerekeket és a szüleiket, akik nem győzik visszarántani őket egy-egy gyorsabban hajtó autó elől. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott édesanyám. Szegénynek arra ment rá a fél élete, hogy koordinálatlan testemet biztonságban tartsa. Imádom őt.
A Starbucks előtt nincs szabad hely, így a legközelebbi parkoló felé veszem az irányt, és a két szép lábamon visszasétálok. Ahogy beléptem az ajtón, elöntött a kellemes érzés, hogy itthon vagyok. Régebben törzsvendégnek számítottam, már meg sem kérdezték, mit kérek, csak adták a forró csokimat. Levettem a melegítő felsőm, mert bent eléggé meleg és fülledt volt a levegő. Beletúrtam a hajamba, hogy kicsit rendezettebben nézzek ki, de úgy éreztem, az arcom elárulja az összes érzésemet.
Odaléptem az egyik pulthoz, ahol egy lány irkált a füzetébe. Az arcát nem láthattam tisztán, mert lehajtott felét árnyékolta egy baseball-sapka. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy ott álltam, vagy csak szimplán nem érdekelte. Ujjaimmal idegesen doboltam a pulton, hogy felkeltsem a figyelmét.
A lány hirtelen felemelte a fejét, tekintetét egyenesen rám szegezte, és kínosan elmosolyodott. Nem volt ismerős, nyílván akkortájt vehették fel, mikor én már a világot jártam a turnébuszon. Lerakta a füzetét és a ceruzáját, és végre teljes valójában nekem szentelte a figyelmét. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a füle mögött meglapult még egy ceruza. Minek neki kettő? Jó, ez nyilván hülye kérdés.
- Mivel szolgálhatok? – tette fel a sablonkérdést.
- Egy forró csokit, légy szíves.
Bólintott.
Amíg vártam a meleg italomra, alaposabban is szemügyre vettem. Vörös copf, kísértetiesen fehér bőr. A feneke nem nagy szám, viszont – már amennyire a kötényen és a laza pólón át láthattam – a melle teljesen rendben volt. Meglehetősen alacsony, leginkább a kis ír manókra emlékeztetett. De nem volt csúnya.
A lány visszatért a poharammal, majd egy fekete filccel ráírta a nevem. Kérdőn pillantottam rá, mire elvigyorodott.
- Ez az új mánia, mindenkinek a poharára rá kell írnunk a nevét. Gondoltam, ha már egyszer tudom a neved, nem kérdezem meg.
Mosolyogva bólintottam, elvettem tőle az italt, majd ki is fizettem.
- Amúgy jók a számaid, imádom őket.
- Igyekszem
Nem mondott semmi mást, csak bólintott, és a következő vásárlónak szentelte a figyelmét.
Megfordultam, és kiléptem a kávézóból.
A levegő már sokkal inkább hideg volt, mint hűvös, a pulcsim sem nyújtott elég meleget. Lassan sétáltam vissza a kocsimig, ki kellett szellőztetnem a fejemet. Lehet, hogy nekem nem olyan lányok valók, mint Nina. Talán a saját „súlycsoportommal” kéne kezdenem, és nem egy szupermodellel. Talán egy olyasvalakivel, mint az ír kismanó. Gondolatban felnevettem.
Talán majd holnap elkérem a számát. Igen, talán ez lesz a legjobb.
Mire az autómhoz értem, teljesen kiment a fejemből, hogy mennyire is csalódott voltam Nina miatt. Nézzünk szembe a tényekkel: alig ismertem három hete, nem voltam szerelmes, a szó legtávolibb értelmében sem. De akkor is baszódjon meg. Haszonleső.
Hirtelen megfontolásból elővettem az adathordozót a kesztyűtartóból. Tokostul kettétörtem, és visszadobtam az eredeti helyére. Majd útközben kidobom.